|
Hogy min is gondolkodom, azon hogy mit írjak úgy döntök leírok mindent, ami velem történik.
Azt hiszem az elején, kell kezdenem ott amikor a Budapesten a repülőtéren elbúcsúztam azoktól akik kijöttek, hogy még egy utolsó mondatot mondjanak az út előtt, mindannyian aggodalommal búcsúztak és megkértek arra vigyázzak magamra, és térjek vissza egészben, és egészségben.
Bécsben volt időm még a repülő téren szétnézni volt majdnem 3 órám, a repülőtér nem túl nagy, túlságosan nemsok bevásárlásra termett boltocska van. Lassan elérkezik az időpont amikor be lehet szállni a gépbe, a baloldalon a szárnynál foglaltam helyet az ablaknál, mindig szeretek az ablak mellé ülni, és ha lehet a szárny közelébe, mert így láthatom amikor a gép szárnyai csapdosnak. A gépen senki ismerős nem volt, nagyon utas sem, talán azért mert Nepálban éppen viszályok vannak tegnapelőtt ölték meg a királyi familiát. Nálunk is a TV-ben azt mondták, ha lehet akkor kerüljék el a Nepáli királyságot a turisták, gondolom ez több országban így lehetett.
Hely az volt bőven amikor fáradtam már egy kicsit akkor átmentem egy három üléses részre és ott eldőltem, bízva a pilóták éberségében és szakértelmében.
Telik múlik az idő, arra ébredek, hogy hozzák a reggelit, megreggelizem ezután ujból csak várni kell a leszálásig még kb 2 órát. Egyszer csak hegyeket látok itt a felhők felett a Himalája hófödte csúcsai látszanak. Lehet látni a Mount Everst is mutatják nekem az előttem ülők, csodálatos látvány tárul a szem elé.
Nagyon bátrak ezek a pilóták, és mi utasok is, ugyanis itt elég rövid a kifutó, a hegyek után rögtön az kezdődik a gép amivel jövünk nem a legkisebb.
Megérkeztünk lassan kiszálltunk a gépből amikor kiléptem a levegőre ez volt ottani idő szerint 11. 50 kor orrba vágott az a magas páratartalom és 35 fokos meleg de úgy hogy egy kicsit megtántorodtam, na ehhez egy kicsit hozzá kell szokni gondoltam magamban, a szervezetem elfelejtette, hogy már jártam itt kétévvel ezelőtt. Kitöltettek velem papírokat, sokat, majdnem azt is le kell írni, hogy miért születtem meg, szóval sok adminisztráció de végre átjutottam a vámosok között megvolt a vízum is amiért fizetni kellett. Az órámra nézek háromnegyed 11, van, remélem a kisérőim kijöhettek a repülőtérre, ugyanis itt kijárási tilalom van, mint azt a média mondogatta még othon, szétnézek kint az épület előtt. Azt mondják véletlenek nincsenek, az ember nem is gondolná, hogy találkozhat valakivel akit már ismer az egyik mestertársam aki Holland nemzetiségű itt ül kint a csomagján, mikor meglát ő is örül, végre valaki akivel lehet beszélni az ő gépe már több mint egy órája leszállt. Nagy csend van, amikor legutóbb voltam akkor nagy lárma fogadott, akkor nagyon sok gyerek volt itt akik a túristák csomagjaira vadásztak, nem azért, hogy ellopják hanem azért, hogy cipelhessék, természetesen nem ingyen az a pár dollár nagyon jól jön a családban itt ugyanis a gyerekek is dolgoznak , hogy a megélhetéshez tegyenek valamit. Főleg a nyári szezont kell megcsípni, mert télen már nemsok turista jár erre. Végre meglátom az ismerős autó érkezését. Megkérdezem tőlük, hogy mestertársam is jöhet velünk? Természetesen hangzik a válasz. Beszállunk, lassan elindulunk jövünk ki a repülőtéri útra. A közlekedés az út bal oldalán megy és rendőrlámpák nincsenek, de még közlekedési táblát sem láttam az út mentén, tehát itt közlekedik mindenki úgy ahogy tud ez nem változott eddig is így volt, csak most nincsenek az úton olyan sokan mint kétéve. A kocsiban kisérőim elmondják.
Feltartóztatták őket, amikor elmondták, hogy egy "túristáért" mennek a repülőtérre elengedték őket, csak majd visszafelé meg kell mutatnom az útlevelem.
Megérkezünk az ellenőrzési pontra, egyik katona megnézi az útlevelünket mosolyog és továbbot int, zabszem szindróma megszünik.
Kb. másfél óra közlekedés után érkezünk meg, arra a helyre ahol már várnak ránk, kiszállunk az autóból és belépünk egy nagy kapun. Felmegyünk az első emeletre a köszöntések után léphetünk be mert itt köszönteni kell mindenkit a szentélyben még akkor is hogyha nincs jelen az illető.
A Mester ott áll az oltár előtt mi belépünk mély meghajlással köszöntjük és megvárjuk még int, hogy bemehetünk, a tisztelet az nagyon fontos dolog itt, a tanítónk int, tehát beléphetünk.
Mutatja, hogy foglaljunk helyet , 5-en vagyunk , a többiek előző este megérkeztek de ők is ma reggel jöttek csak át ide, 2 Amerikai, 1 Francia, és a Holland sráccal mi ketten, tehát teljes a csapat.
Ma és holnap még nem lesz tanítás szabadnapot kapunk.
Nekem amúgy is sok előkészíteni valóm van így nagyon örülök neki amit most hallottam.
Amikor kijövünk , elindulok megkeresni kisérőim akik majd segítenek.
El kell mennem előkészíteni a Magyar csapat érkezése előtti teendőket.
Az engedélyek megszerzése az első, hogy itt mindenhová be lehessen menni, minden szent helyre, stb…
Először ide mentünk, segítőim elmagyarázták miért jöttünk, bemutatom a fényképeket és leadom az adatokat, néhány perc elteltével az engedélyeket megkaptuk.
Még hátra van a neheze, hegyi menet ugyanis még az egyik helyre is fel kell menni ahol majd tanítás lesz, autóba ülünk és kb 6 órát utazunk ezután már gyalog kell megtenni az utat, ez a terület zárt, beírják az adataim, teljesen legálisan megyünk be erre a területre.
Most jön a neheze emelkedik az út a levegő fogy, na ezt nem nekem találták ki most, valahogy úgy érzem nagyon jót tesz nekem ez a kis "séta" igaz többször meg kell állni mert a nyelvem rugdosom magam előtt de azért birom, az motivál, hogy jön a csapat nemsokára és egy kis edzés rám is fér.
Amikor már látom a helyet nagyon nagy kő pottyan le a szivemről, még kb 20 perc és felérünk.
Nem a leg díszesebb épület, inkább úgy mondanám egyszerűen szép.
Belépünk az ajtón, leboulások, tiszteletadások következnek.
Nagyon kellemes energiák mozognak itt, de érezhető azért, hogy ez már nem Nepál azt mondanám inkább bár nehezemre esik, senki földje.
A kínaiak minden Tibeti kultúrát leszorítanak amennyire csak lehet, megnehezítik vele az itt élő emberek életét.
Megkeressük a vezetőt aki az engedélyt megadhatja arra, hogy majd amikor a mestertársak megérkeznek, feljöhessenek ide tanításra.
Az engedélyt megkapom, nagyon örülök, hogy ez létrejött.
Elköszönünk a vezetőtől és elindulunk vissza, lefelé sokkal könyebb az út amikor az ellenőrzési ponthoz érkezün, megmutatom papírjaim, minden rendben, mehetünk tovább. Visszafelé bemegyünk áldást venni, igaz kitérőt kell teni de nagyon hálás kitérő kisérőim is örülnek neki. Amikor megérkezünk már kicsit sötétedik, azért csak egy rövid meditációra futja, leülünk a csendben és átérezzük mindazt ami itt nagyon nagyon régen történt. Ugyanis ezen a helyen meditált a második Buddhaként tisztelt nagy tanító aki bevezette a Tibeti buddhizmust és megalapította az egyik iskolát és az első kolostort is ő alapította aminek a neve Samyé volt. Ezen a helyen nagyon jó meditálni átadni magunkat azoknak az erőknek amik itt vannak, feltöltődünk, energia tartalékainkat is feltöltjük. Már teljesen besötétedett mikorra végeztünk a meditációnkkal, ígyhát elindulunk vissza a szállásra. Elfáradtam egy kicsit, hosszú volt a mai nap amit a repülőn aludtam most érzem csak kevéske volt. Holnap reggel ismét útra kelünk, egy kicsit ismételnem kell a Tibeti nyelvet is. Gyorsan elalszom, nem kell ringatni.
Reggel ébredés után reggeli szertartásra lemegyünk, mi nem csináljuk a szertartást csak végig érzékeljük ami körülöttünk történik. Ezután reggelizés következik.
Késő délután érkeztünk meg arra ahelyre, ahol a többiek voltak. Felkészülünk az útra mondta a Mester, ugyanis hajnalban indulunk, ameddig lehet kocsival megyünk. Onnan tovább gyalog folytatjuk az utat, a gyaloglásunk előreláthatóan 63 km lesz de főleg hegyi terepen, addigis dolgozunk és mantrázunk meg meditálunk a tanító nagyon fontosnak tartja a meditációban való felkészülést az úthoz egy speciális mantrát mondogatunk. Fél három van megérkezett az autó, beszállunk kicsit szűkösen vagyunk, de sok jó ember kis helyen elfér hátul 4-en ülünk elől ketten. Már hajnalodik kb. hat órát megyünk autóval igaz nagyon lassan haladunk, mert emelkedik az út.
Lassan érkezünk oda ahonnét már nem lehet kínozni tovább az autót, kiszállunk és gyalog folytatjuk utunkat innen még kb. 4 órányi járásra van az a hely ahol pihenni is fogunk kicsit. Az úton lépdelünk a tanítónk megy elől és mutatja az utat mi libasorban követjük nem könnyű itt lépegetni a sziklák törmelékein, kezdünk fáradni. Egyszer csak ismerős mantra hangját haljuk a tanítónk mutatja nekünk, csináljuk mi is, elkezdjük mondani magunkban OM MANI PEME HUNG , lassan múlik a fáradság érzése, most igazán tiszteljük a mantrát amit jó hogy megtanultunk , most nagyon jól jön. Sokat megyünk, elérjük a pihenő helyet , végre kicsit le lehet ülni az egész úton senkit nem láttunk. Lassan letelik az idő amit pihenéssel töltöttünk felállunk és hát folytatjuk utunkat tovább. Délután itteni idő szerint 6 óra 40 perckor pillantjuk meg azt a helyett, ahová jövünk egy hegy tetején áll még kb. egy óra és ott leszünk. Megérkeztünk, 8 óra múlt pár perccel amikor letettük a hátizsákunkat csak most számoltuk ki mennyit gyalogoltunk 16 órán át jöttünk és csak háromszor álltunk meg egy 5 perces pihenőre, azt nem mondom, hogy nem vagyunk fáradtak de azért jól esik leülni egy kicsit. Kapunk helyet ahová lerakhatjuk csomagjainkat. Csak fényképező gépet hoztunk ketten, azt sem lehet mindig használni suttyomban készítettem 2-3 képet remélem nem kapok ki érte. Kb. egy órát pihentünk, amikor a tanítónk jött értünk és elvitt a mi tanuló szobánkba, ahol az előkészítéseket fogjuk kapni megmutatta az avató szentélyt is csodálatosan szép csak ennyit monhatok róla. Elkezdjük máris a tanulást avatási felkészülést, felkészítést mert holnap éjszaka átesünk az első beavatáson. Tanulás felkészítés ezekről nem írhatok. Mantrázás, tanítások, beavatások……………………………
A Tanító megköszönte hogy eljöttünk és tanuljuk tovább a csodát, ami csak az Európai embernek csoda, kint Tibetben a hétköznapokhoz tartozik és nem tartják csodának, viszont elismerik titkosságát és fölöslegesen nem is kérdeznek felőle. Ezután elkezdődött önmagunk megismerése, felfedezése hiszen a egyes fokozatok önmagunkkal való foglalkozás ez egyenlő önmagunk megismerésével is. Csodálatos meditációt hallottunk ami elvitte a kis csoportot egy kicsit vissza az időbe és még kietlen de mégis csodás tájra, nagyon érdekes volt mert mindent láttam már előre még mielőtt elhangzott volna szóban, nagyon nagy vonzódást éreztem ehhez a tájhoz. Igaz, hogy mi is itt vagyunk, de ez a táj sokkal másabb mint ez ahol vagyunk a módszer származásának helyszíne, amikor még az istenek gyógyító ereje és a szeretet dominált. A meditáció után gyakorlati dolgok következtek amire itt most nem térek ki. "Ebédszünet" után következett a " beavatás" amit nagy izgalommal vártunk mindannyian. Az ajtón belépés után már valami nagyon érdekes dolgot éreztem a szívem tájékán melegséget ami lassan szétáradt bennem. Meghajoltunk a Tanító előtt majd leültünk elhelyezkedtünk és elkezdődött amit már reggel óta vártunk. A csoda, csak így nevezném azt a nagy szeretetet ami itt áradt ebből az " emberből ". Láttam színeket csodálatos színeket majd egy arc jelent meg előttem majd újból fények, színek jelentek meg, úgy éreztem nem csak hárman vagyunk itt bent mintha többen "járkáltak" volna a helységben. Sajnáltam mikor vége lett az és ki kelett jöni a teremből. Mély meghajlással és köszöntéssel búcsúztunk az avató szobától, kilépve egy nagy hálát adtam a teremtőnek hogy ide vezérelt. A csoport szobában elkezdtem a gyakorlatokat végezni itt jött az újabb csoda ezt az energia áramlást még nem éreztem sokkal intenzívebb de mégis finomabb, selymesebb érzés volt. Amikor végeztem ezekkel a gyakorlatokkal nem éreztem fáradságot pedig már nagyon korán fent voltunk és a magasság is hozzájárult volna, a fáradság helyett csak határtalan nyugalmat és szeretetet belső békét éreztem. Amikor kijött közénk ismét a Mester odamentünk hozzá mint a kiscsibék a kotlóshoz és kérdezgettünk tőle mindenkinek válaszolt a kérdésére. A mester elmondta " a segítség nyújtásunknak olyan önzetlennek kell lenni mint a levegővételnek, ha megkérnek rá tiszta szívvel őszinte szeretettel és minden ellenszolgáltatás nélkül tegyük , hiszen a levegő sem kér semmit az éltető energiáért ". Mindenkit érdekelt valami de főleg a Tibeti emberek élete és sorsa efelől faggatóztunk a válaszokat úgy ittuk mint aki már három napja a sivatagban járna és csak a harmadik napon talál vizet. Elmondta a Tibetiek nagyon tisztelik a tradíciókat Fő vallási vonaluk a Buddhizmus és ez áthatja mindennapjaikat. Az őslakosok nagyon egyszerűen élnek főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak , sokat nélkülöznek. A megszállás óta magukban hordozzák a félelmeket. Félnek attól, hogy elveszítik a lámákat akik számukra a vezetőt, gyógyítót, tanítót testesíti meg . Ennek ellenére elfogadják a dolgokat úgy ahogy az történik hiszen sok megpróbáltatáson esnek át nap mint nap. A bizalom az nagyon sokat segít nekik a nehéz pillanatokban . A lámák vagyis a tanítók megpróbálnak mindent ami csak tőlük telik. Ugyanis az iskolai oktatást is ők végzik a falvakban és már mint említettem a falvak vezetését is nekik kell ellátni.
Vissza érkeztünk Kathmanduba. Itt még volt kis tennivalónk, majd utána elbúcsúztunk egymástól mestertársaimmal. Volt aki hazautazott, volt aki egy-két napot itt töltött.
Nekem még dolgom volt, mert két nap múlva érkeznek meg Magyarországról a mestertársak. Elmentem még néhány kolostorba megszervezni, azt hogy fogadjanak bennünket, vagy tudnak-e fogadni.
Meghívásom volt egy iskola avató ünnepségére is, ezért be kellett osztanom az időt. Ezt az iskolai rendezvényt nem úgy kell elképzelni, mint itt Magyarországon, itt is szertartást végeznek, mint a kolostorokban. Meghívnak egy magasrangú szerzetest, aki az egész szertartást levezeti. Felemelő érzés volt ezen a szertartáson résztvenni. Nagyon kellemes érzések futottak végig bennem, talán azért, mert itt sok gyerek őszinte és tiszta gondolkodása és tradíció szeretete tükröződött vissza abból, ahogyan ezeket a szent szövegeket és mantrákat mondták és énekelték. Ebből részleteket lehet látni a filmben is, amit levetítünk előadásokon.
Következő nap érkeznek meg a tanítványaim, akiket már nagyon várok. A szertartás után,visszamegyek a szállásomra és meditálok egyet, utána megpróbálom kipihenni a több hetes, szervezetet próbára tevő továbbképzés, tanulás és hosszú ébrenlétek fáradalmait.
Másnap reggel úgy éreztem, hogy valamelyest sikerült aludnom, pihentebbnek éreztem magam.
Gyorsan megreggeliztem, természetesen az itt termett, őshonos gyümölcsöket fogyasztottam, amelyek ízét nem is lehet hasonlítani a Magyarországon kapható ugyanolyan gyümölcsökhöz. Az órámra néztem és láttam, hogy hamarosan indulnom kell a repülőtérre, nagy várakozással és kíváncsisággal, hogy milyen lesz a tanítványaim első benyomása erről az országról.
Kísérőimmel ott várakoztunk a repülőtér kijáratánál, amikor is elég sokára, de végül is feltűntek az ismerős arcok, amelyeken kicsit látszott a hosszú utazás fáradalma. Összeölelkeztünk a repülőtéren, de annak ellenére, hogy ezt a népet és kultúrát is magaménak érzem, mert volna mit tanulnunk tőlük főleg az egymás iránti tisztelet és a szeretet kifejezése, átadása terén, mégis jó volt érezni a magyar szívek dobbanását.
Tanítványaim első szavai az öröm kifejezéséről szóltak, hogy újból találkoztunk, majd az követte, hogy milyen meleg van itt. Beszálltunk az autókba és a szállásunk felé vettük az irányt. A kocsiban sokat beszélgettünk, sokat kérdeztek a kintlétem alatt történt dolgokról és a hely biztonságáról, mert a tévében még mindig zavargások hírét keltették. Ezek a zavargások voltak is, csak nem azon a városrészen, ahol mi tartózkodtunk. És a túristákra egyébként is nagyon ügyeltek, mert az ország bevételének 80%-a a turizmusból származik.
A szállodában alighogy kipakoltak, megkérdeztem tőlük, mennyire fáradtak. A válasz az volt nem nagyon. Akkor elmegyünk a Budnat sztupához tiszteletadásra. Autóval indultunk, mert elég nagy helyen terül el a főváros.
Amikor odaértünk személyre szóló belépőkártyákat kapott mindenki, amivel erre a helyre egész ittlétük alatt ingyenesen beléphetnek. Nagyon felemelő érzés futott mindenkiben végig, amikor meglátták ezt a csodálatos, szent helyet. Hogy ezt az érzést tovább növeljük, elindultunk a sztupa körül. Körbejártuk a sztupát és utána elmentünk az egyik kolostorba, ahol egy szerzetes várt ránk, akitől tibeti nyelv alapjait tanulhatták meg. Ezzel el is telt az első nap.
Este a szálláson sokat beszélgettünk, az első benyomásait mindenki elmondta, ezek mind nagyon jók voltak. Érdekesnek találták az itt lévő embereket abból a szempontból, hogy ilyen szegénység mellett, ami itt van mégis boldogok, jókedvűek, vendégszeretőek, arcuk nyugalmat és békét sugároz, nagy szerettel segítenek egymáson és a hozzájuk fordulókon. Persze itt is találkozunk az utcán kolduló emberekkel, de öltözetük ugyanolyan mint a többi emberé, ez is mutatja a szegénység fokát.
Mestertársaim nagyon nehezen dolgozták fel, hogy itt az emberek kéregetnek és ebből megélhetésüket fedezik, de azért lassan sikerült átlendülni a sajnálaton.
Több helyen jártunk, kolostorokat látogattunk meg, nagy tanítókkal találkoztunk és kaptunk tanításokat, beavatásokat is tőlük.
Részt vehettünk egy 84 éves láma temetési szertartásán is, amit mindvégig filmezhettünk, nagyszerű élmény volt azt megtapasztalni, hogy maguk közé fogadtak bennünket ezek az emberek.
A temetési szertartást vezető ember mondta, hogy ki hová álljon, melyik kamerával mit vegyünk fel.
Érdekes volt mintha ezt azért kaptuk volna ajándékba, hogy bemutassuk a világnak (néhány képet tettünk is a honlapra ezekből.)
Élményeinkről ennyi fért bele a mostani útról.
|
