Pránanadi
In English

Utazásom története 2001.

 

Úgy döntöttem leírok mindent, ami velem történt Nepálban.
Azt hiszem az elején kell kezdenem, ott, amikor Budapesten a repülőtéren elbúcsúztam azoktól akik kijöttek, hogy még egy utolsó mondatot mondjanak az út előtt. Mindannyian aggodalommal búcsúztak és megkértek arra vigyázzak magamra, és térjek vissza egészben, és egészségben.       
Bécsben a repülőtéren majdnem 3 órát kellett várnom az indulásig, így volt időm szétnézni. A repülőtér nem túl nagy, nem sok bevásárlásra termett boltocska van. Lassan elérkezett a beszállás ideje.  Baloldalon az ablaknál, a szárnynál foglaltam helyet. Mindig az ablak mellé szeretek ülni (ha lehet a szárny közelébe), mert így láthatom, amikor a gép szárnyai csapdosnak. A gépen nem láttam ismerőst, nagyon utast sem, talán azért mert Nepálban éppen viszályok vannak: tegnapelőtt ölték meg a királyi famíliát. Nálunk is azt mondták a TV-ben, ha lehet, akkor a turisták kerüljék el a Nepáli királyságot, gondolom ezt több országban közölték. Tehát utasok híján hely az volt bőven, így amikor már elfáradtam egy kicsit, akkor átmentem egy 3 üléses részre és ott eldőltem - bízva a pilóták éberségében és szakértelmében. Telt múlt az idő arra ébredtem, hogy hozzák a reggelit. Megreggelizem, ezután még kb. 2 órát várni kellett a leszállásig. Egyszer csak hegyeket pillantottam meg itt a felhők felett: a Himalája hófödte csúcsai látszódtak, és lehetett látni a Mount Everestet is. Az előttem ülők nagy ámulattal mutatták nekem ezt a szem elé táruló csodálatos látványt. Nagyon bátrak a pilóták, és mi utasok is, ugyanis itt elég rövid a kifutópálya (rögtön a hegyek után kezdődik), és a gép - amivel jövünk - nem a legkisebb.

Megérkeztünk, lassan kiszálltunk a gépből. Amikor kiléptem a levegőre - ez volt ottani idő szerint 11. 50 kor - orrba vágott az a magas páratartalom és a 35 fokos meleg, de úgy, hogy egy kicsit megtántorodtam. Na ehhez ismét hozzá kell szokni - gondoltam magamban - a szervezetem elfelejtette, hogy már jártam itt 2 évvel ezelőtt. Kitöltettek velem papírokat, sokat, majdnem azt is le kellett írni, hogy miért születtem meg. Szóval sok az adminisztráció, de nagy nehezen átjutottam a vámosok között, megkaptam a vízumot is, amiért fizetni kellett. Az órámra néztem, háromnegyed 11-et mutatott. Remélem a kísérőim ki tudtak jönni értem a repülőtérre, ugyanis itt jelenleg kijárási tilalom van, mint azt a média mondogatta még otthon. Szétnéztem kint az épület előtt. Azt mondják véletlenek nincsenek, így az ember nem is gondolná, hogy találkozhat itt ismerőssel: megpillantottam az egyik Mestertársamat - aki Holland nemzetiségű - itt ült kint a csomagján. Mikor meglátott ő is örült, hiszen végre talált valakit, akivel lehet beszélgetni. Az ő gépe már több mint 1 órája leszállt. Meglepő, hogy most nagy a csend, mert amikor legutóbb itt jártam, akkor nagy lárma fogadott, nagyon sok gyerek vadászott a turisták csomagjaira. Nem azért, hogy ellopják, hanem hogy cipelhessék, természetesen nem ingyen, az a pár dollár nagyon jól jön a családban, itt ugyanis a gyerekek is dolgoznak, hogy a megélhetésért tegyenek valamit. Főleg a nyári szezont kell megcsípni, mert télen már nem sok turista jár erre. Végre megláttam az ismerős autó érkezését. Megkérdeztem a kísérőimet, hogy Mestertársam is jöhet-e velünk. „Természetesen” - hangzott a válasz. Beszálltunk a kocsiba, majd lassan elindultunk, kijöttünk a repülőtéri útra. A közlekedés az út bal oldalán történik, rendőrlámpák egyáltalán nincsenek, de még közlekedési táblát sem láttam az út mentén sehol, tehát itt mindenki úgy közlekedik, ahogyan tud - ez nem változott, eddig is így volt - csak most nincsenek az úton olyan sokan, mint 2 évvel ezelőtt. A kocsiban a kísérőim elmondták, hogy feltartóztatták őket, aztán amikor kiderült, hogy egy "turistáért" mennek, akkor a repülőtérre elengedték őket, csak majd visszafelé meg kell mutatnom az útlevelemet.        
Mikor megérkeztünk az „ellenőrzési pontra”, az egyik katona megnézte az útlevelünket, mosolygott és „tovább”-ot intett, így a zabszem szindróma megszűnt.
 

Kb. másfél óra közlekedés után érkeztünk meg arra a helyre, ahol már vártak ránk. Kiszálltunk az autóból, majd beléptünk egy nagy kapun és felmentünk az első emeletre, oda, ahová csak a köszöntések után léphetünk be, mert itt a szentélyben köszönteni kell mindenkit még akkor is, hogyha nincs jelen az illető.
A Mester ott állt az oltár előtt mikor mi beléptünk, mély meghajlással köszöntöttük és megvártuk még int, hogy bemehetünk. A tisztelet az nagyon fontos dolog itt. A tanítónk intett tehát beléphettünk, majd mutatta, hogy foglaljunk helyet. 5-en jöttünk összesen: 2 amerikai, 1 francia, és a holland sráccal mi ketten, tehát teljes a csapat. A többiek már előző este megérkeztek, viszont ide ők is csak ma reggel jöttek át.


Mint kiderült, az első 2 nap még nem lesz tanítás, szabadnapot kaptunk, aminek én személy szerint örülök, mert sok feladatom van: elő kell készíteni a Magyar csapat érkezése előtti teendőket. Így amikor kijöttünk, megkerestem a kísérőimet, mert ők tudnak segítenek nekem ebben. Az engedélyek megszerzése az első, hogy itt mindenhová be lehessen menni, minden szent helyre, stb…

Ahová először mentünk, ott segítőim magyarázták el miért jöttünk, bemutattam a fényképeket és leadtam az adatokat, néhány perc elteltével szerencsére meg is kaptuk az engedélyeket. Még hátra volt a neheze, a hegyi menet, ugyanis fel kellett menni az egyik olyan helyre is, ahol majd tanítás lesz. Autóba ültünk és kb. 6 óra utazás után a hátralévő utat gyalog tettük meg. Ez egy zárt terület, elkérték az adataimat, így teljesen legálisan mentünk be erre a területre. A neheze még csak ezután következett, emelkedik az út, a levegő fogy - azt hiszem ezt nem nekem találták ki. Ennek ellenére úgy éreztem nagyon jót tesz nekem ez a kis "séta", igaz többször meg kellett állni, mert a nyelvemet rugdostam magam előtt, de azért bírtam. Az motivált, hogy jön a csapat nemsokára és egy kis edzés rám is fér. Amikor már láttam a helyet, nagyon nagy kő pottyant le a szívemről, még kb. 20 perc és felérünk. Nem a legdíszesebb épület, inkább úgy mondanám egyszerűen szép. Beléptünk az ajtón, leborulások, tiszteletadások következtek. Nagyon kellemes energiák mozogtak itt, de érezhető azért, hogy ez már nem Nepál, azt mondanám inkább - bár nehezemre esik - a senki földje. A kínaiak minden Tibeti kultúrát leszorítanak, amennyire csak lehet, megnehezítik vele az itt élő emberek életét.
Megkerestük a vezetőt, aki megadhatja az engedélyt arra, hogy majd amikor a Mestertársak megérkeznek, feljöhessenek ide tanításra. Az engedélyt megkaptam, nagyon örülök, hogy ez sikerült. Elköszöntünk a vezetőtől és elindultunk vissza. Lefelé sokkal könnyebb az út, amikor az ellenőrzési ponthoz érkeztünk, megmutattam a papírjaimat, mindent rendben találtak, így mehettünk tovább. Visszafelé bementünk  áldást venni, igaz kitérőt kellett tenni, de nagyon hálás kitérő, a kísérőim is örültek neki. Amikor megérkeztünk, már kicsit sötétedett, ezért csak egy rövid meditációra futotta, leültünk csendben és átéreztük mindazt, ami itt nagyon nagyon régen történt. Ugyanis ezen a helyen meditált a második Buddhaként tisztelt nagy tanító, aki bevezette a „Tibeti buddhizmus”-t, megalapította az egyik iskolát és az első kolostort is, ez utóbbi neve Samyé volt. Ezen a helyen nagyon jó meditálni, átadni magunkat azoknak az erőknek, amik itt érezhetők. Feltöltődtünk, energiatartalékainkat is feltöltöttük. Már teljesen besötétedett mikorra végeztünk a meditációnkkal, így hát elindultunk vissza a szállásra. Elfáradtam egy kicsit, hosszú volt ez a nap, csak este éreztem igazán, hogy az a néhány óra - amit a repülőn aludtam - kevéske volt; egy kicsit ismételtem a tibeti nyelvet is, majd gyorsan elaludtam, nem kellett ringatni.


Reggel ébredés után lementünk a reggeli szertartásra, mi ugyan nem vettünk részt rajta, ettől függetlenül végig érzékeltük mindazt, ami körülöttünk történt. A szertartás után megreggeliztünk. 
Késő délután érkeztünk meg arra a helyre, ahol a többiek várakoztak. „Felkészülünk az útra” - mondta a Mester - „ugyanis hajnalban indulunk, ameddig lehet kocsival megyünk. Onnan tovább gyalog folytatjuk az utat, a gyaloglásunk előreláthatóan 63 km lesz - főleg hegyi terepen - addig is dolgozunk és mantrázunk meg meditálunk.” A tanító nagyon fontosnak tartotta a meditációban való felkészülést, az úthoz egy speciális mantrát mondogattunk. Fél 3-kor megérkezett az autó, beszálltunk. Kicsit szűkös volt a hely, de sok jó ember kis helyen is elfér, így hátul 4-en ültünk, elől ketten. Már hajnalodott, kb. 6 órát mentünk autóval, nagyon lassan haladtunk, mert emelkedett az út. Végül megérkeztünk oda, ahonnét már nem lehetett tovább kínozni az autót, kiszálltunk és gyalog folytattuk utunkat, innen még kb. 4 órányi járásra van az a hely ahol pihenni is fogunk kicsit. Az úton lépdeltünk, a tanítónk ment elől és mutatta az utat, mi pedig libasorban követtük. Nem könnyű lépegetni a sziklák törmelékein, kezdtünk fáradni. Egyszer csak ismerős mantra hangját hallottuk meg, a tanítónk mutatta nekünk, mondogassuk mi is. Elkezdtük mondani magunkban az „OM MANI PEME HUNG”-ot, amelytől lassan elmúlt a fáradság érzése. Most igazán tiszteljük a mantrát - amit jó, hogy megtanultunk - nagyon jól jött. Egész úton senkit nem láttunk. Sokat mentünk, míg elértük a pihenőhelyet, ahol végre kicsit le lehetett ülni.  Mikor letelt a pihenéssel töltött idő, felálltunk és folytattuk tovább az utunkat. Délután - helyi idő szerint 6 óra 40 perckor - pillantottuk meg azt a helyet, ahová jöttünk. Egy hegy tetején állt még kb.1 óra és odaérünk. Mikor megérkeztünk, 8 óra múlt pár perccel, letettük a hátizsákunkat és kiszámoltuk mennyit gyalogoltunk. Összesen 16 órán át jöttünk és csak háromszor álltunk meg egy-egy 5 perces pihenőre. Azt nem mondom, hogy nem fáradtunk el, jól esett leülni egy kicsit. Kaptunk helyet, ahová lerakhatjuk a csomagjainkat. Ketten hoztunk fényképezőgépet, de azt sem lehetett mindig használni, így suttyomban készítettem 2-3 képet, remélem nem kapok ki érte. Kb. 1 órát pihentünk, amikor a tanítónk jött értünk és elvitt a tanulószobánkba, ahol az előkészítéseket kapjuk. Megmutatta az avató szentélyt is, csodálatosan szép, csak ennyit mondhatok róla. Elkezdtük máris a tanulást: az avatási felkészülést, a felkészítést, mert következő éjszaka átesünk az első beavatáson. A tanulásról, felkészítésről nem írhatok. Mantrázás, tanítások, beavatások.       
A Tanító megköszönte, hogy eljöttünk és tanuljuk tovább a „csodát”, ami csak az európai embernek csoda, kint Tibetben a hétköznapokhoz tartozik, és egyáltalán nem tartják csodának, viszont elismerik titkosságát és fölöslegesen nem is kérdeznek felőle. Ezután elkezdődött önmagunk megismerése, felfedezése, hiszen az egyes fokozatok az önmagunkkal való foglalkozást segítik elő, ez pedig egyenlő önmagunk megismerésével is. Csodálatos meditációt hallottunk, ami elvitte a kis csoportot egy kicsit vissza az időben egy kietlen, de mégis csodás tájra. Nagyon érdekes volt, mert mindent láttam már előre, még mielőtt elhangzott volna szóban, nagyon nagy vonzódást éreztem ehhez a tájhoz. Igaz, hogy mi is itt vagyunk, de ez a táj sokkal másabb, mint ahol vagyunk a módszer származásának helyszíne, amikor még az istenek gyógyító ereje és a szeretet dominált. A meditáció után gyakorlati dolgok következtek, amire itt most nem térek ki.

"Ebédszünet" után következett a " beavatás", amit nagy izgalommal vártunk mindannyian. Már az ajtón belépés után valami nagyon érdekes dolgot éreztem, a szívem tájékán melegséget, ami lassan szétáradt bennem. Meghajoltunk a Tanító előtt, majd leültünk, elhelyezkedtünk és elkezdődött, amire már reggel óta vártunk: a „Csodára”, csak így nevezném azt a nagy szeretetet, ami itt áradt ebből az "emberből ". Láttam színeket, csodálatos színeket, majd egy arc jelent meg előttem, aztán újból fények, színek jelentek meg, úgy éreztem nem csak hárman vagyunk itt bent, mintha többen "járkáltak" volna a helységben. Sajnáltam mikor vége lett és ki kellett jönni a teremből. Mély meghajlással és köszöntéssel búcsúztunk az avatószobától, kilépve egy nagy hálát adtam a teremtőnek hogy ide vezérelt. A csoportszobában elkezdtem a gyakorlatokat végezni, itt jött az újabb csoda, hiszen ezt az energiaáramlást még nem éreztem, sokkal intenzívebb, de mégis finomabb, selymesebb érzés volt. Amikor végeztem ezekkel a gyakorlatokkal, egyáltalán nem éreztem fáradságot, pedig már nagyon korán fent voltunk és a magasság is hozzájárulhatott volna. A fáradság helyett csak határtalan nyugalmat és szeretetet, belső békét éreztem. Amikor kijött közénk ismét a Mester, odamentünk hozzá - mint a kiscsibék a kotlóshoz - és kérdezgettünk tőle. Mindenkinek válaszolt a kérdésére.

A Mester elmondta, hogy a „segítségnyújtásunknak olyan önzetlennek kell lennie, mint a levegővételnek. Ha megkérnek rá, tiszta szívvel, őszinte szeretettel és minden ellenszolgáltatás nélkül tegyük, hiszen a levegő sem kér semmit az éltető energiáért". Mindenkit érdekelt valami, főleg a tibeti emberek élete és sorsa, így efelől faggatóztunk leginkább.  A válaszokat úgy ittuk, mint aki már 3 napja a sivatagban járna és csak a harmadik napon talál vizet. A Mester elmondta, a tibetiek nagyon tisztelik a tradíciókat, fő vallási vonaluk a Buddhizmus és ez áthatja a mindennapjaikat. Az őslakosok nagyon egyszerűen élnek, főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak, sokat nélkülöznek. A megszállás óta magukban hordozzák a félelmeket. Félnek attól, hogy elveszítik a lámákat, akik számukra a vezetőt, gyógyítót, tanítót testesítik meg. Ennek ellenére elfogadják a dolgokat úgy, ahogyan azok történnek, hiszen sok megpróbáltatáson esnek át nap, mint nap. A bizalom az nagyon sokat segít nekik a nehéz pillanatokban. A lámák, vagyis a tanítók megpróbálnak mindent, ami csak tőlük telik. Ugyanis az iskolai oktatást is ők végzik a falvakban és - már mint említettem - a falvak vezetését is nekik kell ellátni.     

Visszaérkeztünk Kathmanduba. Itt még volt egy kis tennivalónk, majd utána elbúcsúztunk egymástól Mestertársaimmal. Akadt, aki hazautazott, néhányan 1-2 napot még itt töltöttek. Nekem még dolgom volt, mert 2 nap múlva érkeznek meg Magyarországról a Mestertársak. Elmentem még néhány kolostorba megszervezni azt, hogy fogadjanak bennünket, vagy tudnak-e fogadni egyáltalán.
Meghívást kaptam egy iskolaavató ünnepségére is, ezért be kellett osztanom az időmet. Ezt az iskolai rendezvényt természetesen nem úgy kell elképzelni, mint ahogyan Magyarországon zajlik, hanem úgy, hogy itt is szertartást végeznek, mint a kolostorokban: meghívnak egy magas rangú szerzetest, aki az egész szertartást levezeti. Felemelő érzés volt ezen a szertartáson részt venni. Nagyon kellemes érzések futottak végig bennem, talán azért, mert itt sok gyerek őszinte és tiszta gondolkodása és tradíció szeretete tükröződött vissza abból, ahogyan ezeket a szent szövegeket és mantrákat mondták és énekelték. Ebből részleteket lehet látni a filmben is, amit levetítünk előadásokon.

Mivel a következő napon érkeznek meg a tanítványaim, akiket már nagyon várok, a szertartás után visszamentem a szállásomra és meditáltam egyet, utána megpróbáltam kipihenni a több hetes, szervezetet próbára tevő továbbképzés, tanulás és hosszú ébrenlétek fáradalmait.    
 

Másnap reggel úgy éreztem, hogy valamelyest sikerült aludnom, pihentebbnek éreztem magam. Gyorsan megreggeliztem, természetesen az itt termett, őshonos gyümölcsöket fogyasztottam, amelyek ízét nem is lehet összehasonlítani a Magyarországon kapható ugyanolyan gyümölcsökével. Az órámra néztem és láttam, hogy hamarosan indulnom kell a repülőtérre, nagy várakozással és kíváncsisággal vártam, hogy milyen lesz a tanítványaim első benyomása erről az országról.
Kísérőimmel ott várakoztunk a repülőtér kijáratánál, amikor is elég sokára, de végül feltűntek az ismerős arcok, amelyeken kicsit látszott a hosszú utazás fáradalma. Összeölelkeztünk a repülőtéren, mert annak ellenére, hogy ezt a népet és a kultúráját is a magaménak érzem - hiszen volna mit tanulnunk tőlük főleg az egymás iránti tisztelet és a szeretet kifejezése, átadása terén - mégis jó volt érezni a magyar szívek dobbanását.
Tanítványaim első szavai az öröm kifejezéséről szóltak, hogy újból találkoztunk, majd az követte, hogy milyen meleg van itt. Beszálltunk az autókba és a szállásunk felé vettük az irányt. A kocsiban sokat beszélgettünk, sokat kérdeztek a kint létem alatt történt dolgokról és a hely biztonságáról, mert a TV-ben még mindig a zavargások hírét keltették. Ezek a zavargások még nem fejeződtek be, de szerencsére nem azon a városrészen zajlódtak, ahol mi tartózkodtunk. És a turistákra egyébként is nagyon ügyeltek, mert az ország bevételének 80%-a a turizmusból származik.       
A szállodában alighogy kipakoltak a tanítványok, megkérdeztem tőlük, mennyire fáradtak. Mivel a válasz az volt „nem nagyon”, elmentünk a Bouddhanath sztúpához tiszteletadásra. Autóval indultunk, mert elég nagy helyen terül el a főváros.
Amikor odaértünk, személyre szóló belépőkártyákat kapott mindenki, amivel erre a helyre egész ittlétük alatt ingyenesen beléphetnek. Nagyon felemelő érzés futott végig mindenkiben, amikor meglátták ezt a csodálatos, szent helyet. Hogy ezt az érzést tovább növeljük, elindultunk a sztúpa körül. Körbejártuk, majd utána elmentünk az egyik kolostorba, ahol egy szerzetes várt ránk. Tőle a tibeti nyelv alapjait tanulhattuk meg, ezzel el is telt az első nap.   
Este a szálláson sokat beszélgettünk, mindenki elmondta az első benyomásait, ezek mind nagyon pozitívak voltak. Érdekesnek találták az itt lévő embereket abból a szempontból, hogy ilyen szegénység mellett, ami itt van, mégis boldogok, jókedvűek, vendégszeretőek, arcuk nyugalmat és békét sugároz, nagy szeretettel segítenek egymáson és a hozzájuk fordulókon. Persze itt is találkozunk az utcán kolduló emberekkel, de öltözetük ugyanolyan, mint a többi emberé, ez is mutatja a szegénység fokát. Mestertársaim nagyon nehezen dolgozták fel, hogy itt az emberek kéregetnek, és ebből megélhetésüket fedezik, de azért lassan sikerült átlendülni a sajnálaton. Több helyen jártunk, kolostorokat látogattunk meg, nagy tanítókkal találkoztunk és kaptunk tanításokat, beavatásokat is tőlük.       
Részt vehettünk egy 84 éves láma temetési szertartásán is, amit mindvégig filmezhettünk. Nagyszerű élmény volt azt megtapasztalni, hogy maguk közé fogadtak bennünket ezek az emberek. A temetési szertartást vezető ember mondta, hogy ki hová álljon, melyik kamerával mit vegyünk fel. Érdekes volt mintha ezt azért kaptuk volna ajándékba, hogy bemutassuk a világnak. (néhány képet tettünk is a honlapra ezekből.) 

Élményeinkről ennyi fért bele erről az útról.


vissza

A Magyar Szabadalmi Hivatal Az M04 04801 számon bejelentett PRÁNANADI® megjelölést 2007. február 23-án 188 739 számon jogerősen bejegyezte. A védjegy oltalom visszamenőleg, 2004 november 30-tól érvényes. A Védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény 1. § (2) bek. a) pontja alapján a PRÁNANADI® szó védelem alatt áll, használni csak engedéllyel lehet. Engedély nélküli használata jogtalan, ez által törvénybe ütköző.
Védjegy oltalom az alábbi tevékenységekre vonatkozik.

Moksaphoto - AyacLab Web Development